Egy délutáni kérdés

Fecóka tegnap délután aggodalmát fejezte ki nekem a folyamatok rám gyakorolt hatása miatt. Igaza van, én is elgondolkodtam egy pillanatra, hogy biztosan jól van-e így?

Fel kell tenni a kérdést, hogy biztosan tovább akarom-e csinálni?

Pár gondolatot el kell mondanom a következő dal előtt. Amikor ez a szám íródott, akkor én még az ország másik felén állomásoztam, egészen más körülmények között és teljesen más világot éltünk. Valahogy akkor is úgy éreztem, hogy nem végleges semmi.

És így is lett, sok száz km-t vándoroltam, mire megálltam ott ahol most vagyok.

Feltétlenül tennem kell egy kiegészítést, mert én soha nem szidtam a Jóistent, ez mindig is távol állt tőlem. Nem Ő tehet arról, hogy milyen itt az élet, ahogyan arról sem, hogy mit rontunk el vagy mit javítunk meg. Nekem borzalmasan fáj, amikor valaki Őt szidja!

Nem véletlenül...

Semmim nem volt, amikor ez a dal megszületett, Sz. nagyállomáson, Balázs barátom otthagyott magnóján hallgattam a hosszú, magányos éjszakai szolgálatok alatt. Emlékszem, egy hideg, ködös, esőre hajló estén bandukoltam hazafelé és ott motoszkált bennem a szövegfoszlány: "mit számít, hogy itt vagy ott, elüldöz az egyik hely, a másik befogad, de nem hozza, hogy változzam..."

Nagy igazság, amit a dal szövege sugall, persze nem kell szó szerint venni mindent, de a lényeg érthető: "nagyon szeress!"

Hárommal ezelőtt olyan volt a telihold, mint ritkán: hatalmas volt és vörös, és úgy tűnt, hogy közelebb van, mint szokott. Persze, nyilván ugyanott volt, ahol máskor is, de mégis úgy tűnt. Hatással van ránk, nem véletlenül tartja a mondás: holdkóros valaki.

Jól érzem magam, mint Krisztus a kereszten...

Meglepődnétek, ha tudnátok, hogy mennyire fájdalmas a keresztre feszítés! A haláltusa megállíthatatlan és borzalmas kínokkal jár! A kereszt tövében csak nők vannak, a rómaiak a meghamisított írásokkal ellentétben soha nem engedtek oda férfiakat.