Az alábbi írás egy vita kapcsán került elém, változtatás nélkül közreadom:
"Na akkor fussunk neki még egyszer, utoljára.
Aki megtagadja a gyökereit, nem próféta, hanem számító moralista.
Krasznahorkai László kijelentése – miszerint nem büszke arra, hogy magyar, mert bolondok közé született – nem művészi látlelet, hanem egy nemzet arculcsapása. Ez nem fájdalomból fakadó önvizsgálat, hanem hideg elidegenedés. Aki így beszél a hazájáról, az nem gyógyítani akarja, hanem leírni, mint egy elveszett beteget.
Nem igaz, hogy ez csupán „irodalmi túlzás”. Egy Nobel-díjas író szavai nem maradnak a metafora szintjén. Világszinten értelmezik őket – és ha ő bolondok országának nevezi Magyarországot, akkor a külvilág számára mi is azok leszünk. Ez nem bátor igazságmondás, hanem felelőtlen önlejáratás.
Nem igaz, hogy a művészet mindent megenged. A művészeti liberalizmus nem jelent erkölcsi nihilizmust. Az alkotói szabadság nem jogosít fel senkit arra, hogy megtagadja a saját közösségét. A művész, aki a saját népét gúnyolja, nem próféta, hanem cinikus moralista, aki a távolságból oktatja azokat, akiktől egykor a kultúráját kapta.
Nem igaz, hogy ez a kijelentés ostorozás a szeretet jegyében. Az ostorozás célja a megtisztulás. Ez viszont puszta lenézés. Ady Endre azért fájt, mert szeretett. Krasznahorkai mondatai nem fájnak – csak elutasítanak. Ő nem sír a nemzetért, hanem elhúzódik tőle, mint valami fertőzéstől.
