Fodor András: Tárgyak börtöne
Járok értelmetlen utakon, folyosókon,
lengnek mellem körül a szárnyasajtók ideges kései.
Gázolok csatakos romtemetőkön,
fénycsöves búgó szállodák molyhos szőnyegein,
és mindenütt a dolgok múmiái,
a tárgyakká formált anyag hideg fondorlata.
Milyen világ is ez, amelyben nem tudok semmit megszólítani?
Csak neveket, csak szavakat tudok:
ez itt a híd, a kút, a kőszobor,
a nikkelrúd, a réz, a keramit,
de hol a kép, a látomás,
amellyel olykor magamhoz édesgettem őket?
Esténként mindig kiszököm az útra,
talán ha egyszer eltévednék a cella udvarán...
Nézem az ólomég alatt vonuló villanybetűket,
hátha onnét úszik felém a jeladás.
Ácsorgok hosszan üzletek fénykockái előtt,
megkeresem a templomok fakó hombárait,
hallgatózom nagytermek ajtajában,
bérházak sírboltjai közt
és nem tudom becézni,
csak a részvét, csak az önkínzó fájdalom
keresi nézi újra a gazdátlanná bénult tereket,
a gémberedve alvó autók pléhnyájait,
a higanyfényben ázó pavilonok kék akváriumát.
Megdermedek, ha nincs kiért legyek!
Engedjetek a tárgyak börtönéből!
Lám csak, a vizen túl a szigeten
tábort ütött, parázslik,
gyöngyök tüzében tündököl a vásár.
Alatta ott zsibong az elevenek árja.
Hadd vessem bele én is magamat,
hadd ringjak benne bukdosva forogva
a sodródás csiklandó mámorában,
szagok zajok tajtékán hömpölyögve
és padok, bódék, oszlopok
hűs csillámfalak partjába ütődve,
neonok, fémek éles ostromában!
Hadd érezzem, hogy én vagyok erősebb,
lesz menedék,
még énmiattam vannak mind a dolgok!
(1962)
