Késik az álmom...

Ébren is...

Akkor, régen mindenki az atomháborútól félt! Én tudtam, hogy nem lesz, soha nem hittem benne, soha egyetlen percre sem! Azonban, amitől félek, az sajnos egyre közeledik...

Álmomban láttam. - szokták mondani, de én ébren is látom!

Mára legyen elég ennyi...

Ott lenn...

"...Látta ott lenn a viaszszívű emberek hatalmas táborát..."

Az 500.

Az életnek csúfolt bohózat felülírta a terveimet...

Meghalt Dinnyés József is.

Ő is...

Úgy terveztem, hogy, mivel ez az 500. írásom ezen a honlapon, ezért majd valami nagyszabású, felemelő, szélesen ívelő bejegyzéssel rukkolok elő Nektek, hiszen mégiscsak...

De nem.

Inkább csendben maradok, inkább magamba zárom az érzéseimet most, inkább a világháború zaját hallgatom csendben és felidézem belül annak a kórteremnek a fertőtlenítőszagú, olajfestékkel bevont falait, ahol utoljára láttam a nagynénémet és ahol először láttam őt... Aki azóta nem tudja elrejteni előlem a szándékát!

Tudjuk, érezzük, hogy mit kell, mit kellene tennünk!

Muszáj lesz lépni, muszáj lesz megtenni, mert nincs már hova hátrálni!

Vicces? Inkább szánalmas! Agyrém!

Még mindig semmi? Kedves emberek...

Meddig még? Lássatok, ne csupán nézzetek!