2020. június 4., csütörtök

Nem, nem, soha!

Van, ami ÖRÖK!

Amit az Isten EGYnek teremtett, azt ember szét nem választhatja, soha!

Ezért nem koccintunk továbbra sem sörrel, ezért nem felejtünk, és ezért nem adjuk fel!

SOHA!


Repülj sólyom, szelek szárnyán
Szállj, magasra szállj
Ameddig a szemünk ellát, miénk e táj!

A hegyek, a földek, a folyók, a völgyek
A hant, ami eltakar
A kövek, a tűz, a víz,
Itt minden 100% magyar!




József Attila - Nem, nem, soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő - a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő - a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő - erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! - Az lesz a viadal!
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk - hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk, vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha, soha Árpád honát!

1922.

Reményik Sándor: Nem nyugszunk bele!

Téli szél a tar gallyakat fújja
Mint az Isten égretartott ujja
Mint megcsúfolt, kikacagott álom
Állunk egyedül a nagyvilágon.

Elvették, s most véle nagyra vannak
Törött, véres kardját a magyarnak
De míg minden nép a sírját ássa
Van szava, hogy világgá kiáltsa.

Csak mi, csak mi ne verjük kebelünk,
Csak mi, csak mi emeljük fel fejünk
Tiporhatják szűztiszta igazunk,
Csak mi, csak mi ne hagyjuk el magunk!

De hirdessük gúzsbakötött kézzel,
Sebes ajkkal, lázadó vérrel
Idézve menny - pokol hatalmait
Hogy béke nincs, hogy béke nincsen itt!

Kezünk bár nem pihen a kardvason,
A szíveinkben nem lesz nyugalom.
Jöhetnek jövő századok, s megint
Csak felszakadnak régi sebeink!

E sebek és e fájdalom örök,
Ettől vonaglik minden magyar rög,
Ettől vérez, ki majd nyomunkba hág,
Ettől nem gyógyulnak az unokák!

Tátra-erdők ettől zúgnak-búgnak,
Ettől reszket lelke minden zugnak.
Puha szívek kővé ettől válnak,
Kemény kövek élő szívként fájnak.

Amíg élünk, ettől fájunk, égünk,
Sírban ettől nem lesz pihenésünk.
Ettől szorul a kezünk ökölbe,
Ettől sír a gyermek anyaölbe.

Fenyőmadár behavazott fákon,
Száraz haraszt téli pusztaságon,
A folyók, fák, a füvek szelleme
Minden süvít, mi nem nyugszunk bele!

Most Lomnic ormán rakjunk nagy tüzet,
Versailles-ig lobogjon az üzenet,
Hogy megroppant bár karunk ereje,
Nem nyugszunk bele! Nem nyugszunk bele!

1 megjegyzés:

Névtelen írta...

Köszönjük!!
Ébredjünk együtt, mi MAGYAROK!!