Valamikor gyerekkoromban kezdődött. Ministránsként (is) alkalmam volt végighallgatni (inkább végigszenvedni!) a sok templomi éneket, a sok vinnyogó öregasszony fülfacsaró károgásával kísérve...
De a "dolog" lényegét ez sem tudta megváltoztatni!
Jó, az orgona hangja szép volt. Én ültem az oltárt körülvevő székek egyikén és azon gondolkodtam, hogy vajon ez a sok banya tudja-e egyáltalán, hogy mit is "énekel"?
Mert az világos volt, hogy a prozódia legyilkolása mindennapos cselekmény az életükben.
Mindegy, nem erről akarok most írni!
Hallgattam az énekeket és a többségüktől a hideg rázott...
Ahogyan már azt is nagyon hamar felfogtam, hogy az Ószövetség hanyagolandó!
Szóval az énekek:
Kiválasztottam azt a 3-4 éneket, amik szerintem elmondják az elmondandót, a legszebbeket, a legtartalmasabbakat, azoknak kiszűrtem a lelkemnek fontos, lényegi részét és eltettem magamban, mélyre, oda, ahova nem ér le semmi világi ármány. Az összes többit pedig egyszerűen figyelmen kívül hagytam.
És ezek a pár soros dalrészletek a szívem mélyén őrződtek, értek és lassan megértek! A mai napig, ha bármelyiket meghallom, dalra fakad a lelkem!
Pontosan ugyanez érvényes Slamó egyik legszebb dalára, amit a 90-es években volt szerencsém élőben is hallani! Gyönyörű!
És azt üzeni Nektek, amiről az írás elején beszéltem, amit magamban őriztem, azért, hogy amikor kell, életre keljen! És soha, senki, sehol, semmikor, sehogyan nem tudja megtörni a szív és a lélek "érett", "megérett" gondolatait, tetteit, táncát és szárnyalását!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése